Meleg, fülledt, külvárosi éjszaka.. A  kocsik halkan búgtak a messzi főúton, pár kutya csahol csak, valaki jár még az utcákon. Az órára nézek: 00:27. Már megint, pedig holnap 8-kor kelés. Imádom a nyarat, a szerelmes éjszakák és azt a bizalmas hangulatot amit csak maga a nyár adhat. Mégis ez az átkozott meleg.. Fordultam egyet, és ledobtam az ágyról a takarót, szemhéjaimat erőltetve szorítottam össze. Aludni fogok! Mondtam én, válasz persze nem érkezett, talán csak egy a távolban felbúgó sziréna hangja akart feleselni velem, mindhiába. Hetek óta nem aludtam jól igazán, vizsgaidőszak, viszályok, minden közbejött. Szeretem az álmaimat, legyenek azok félelmetesek vagy éppen kuszák és értelmetlenek. Mindig is érdekelt mit is rejthetnek igazán.. De manapság  álomlátás helyett inkább a plafont néztem. Mint ma este is. Megint fordultam egyet: 01:41. Csodás, aludtam volna? Kizárt, a fáradtság érzése még ott nehezedett a pilláimon. Na jó. Felkeltem és egy pohár tejért indultam a konyhába. Az valahogy mindig megnyugtat, mindig kivéve, ha én azt szeretném. A tej áldó hatalma.. Lassan csúsztak le a kortyok, kinek hiányzik egy jó kis torokfájás? Majd miután kiürítettem a garfield-os bögre tartalmát visszabújtam az ágyban. 3:12 volt az utolsó időpont amire emlékszem, utána feladtam a küzdelmet, és talán valaki látva hogy „megtörtem",  végre megadta eddigi kitartásomért a jutalmat: elaludtam, vagyis inkább elutaztam..

Ősz volt, szeles de még napos, pont ahogy én szeretem. Egy erdőben lehettem, egy forrás mellett, összehúzott lábbal ültem, és néztem ahogy csorog le a víz a kis sziklafalról. Egy faházikó volt mellettem, idillikus, amolyan polgárháborús időkből visszamaradt fajta: roskadozó rönkök egymásra pakolva, 4 szög alaprajz, szűk ablakok. Távol a mai modernségtől.. Lassan nyílt ki az ajtó, régen csinálhatott már így, szűrtem le a sarokvasak sikító hangjából. Ösztönösen keltem fel és indultam el felé, majd léptem át a küszöböt, és zuhanta bele a semmibe. Sokszor álmodom hasonlót, és általában felébredek, de most mielőtt megriadhattam volna meleg karok fogtak át, és tartottak meg. Zuhantam, de már nem féltem.. Tudtam ez nem olyan, mint máskor. Fel akartam nézni, de nem tudtam, csak vártam. Mire? Akkor még én sem tudtam..

Lassan nyitottam ki a szememet, valaki meglökött. A suliban voltam, mindenki szaladt, kiabált. Ismerős volt a kép, már nem a történés, hanem maga a jelenet. Az emberek, ahogy szaladgáltak, a szemszög, tudtam, hogy ez már egyszer megtörtént velem. Mosolygós alak lépett mellém. Ki ö? Ismerem? Magas test, széles vállak, rövidre nyírt barna haj, apró  szakáll  az állán és átható mélybarna szemek. Ki  vagy? De mielőtt  kérdezhettem volna, már beszélgettünk.. Több jelenetet futottunk így végig társ volt, aztán ellenség, tanár, majd barát és testvér.. Kérdezni akartam, de a történések csak folytak körülöttünk, újra átéltem őket, de a végük más lett. Sokkal jobb, sokkal kerekebb, mint ahogy nekem azt akkor ki sikerült hoznom belőle. Végül ismét ott voltam a vízesésnél. Zavaros volt minden, nem értettem miért kellett ezeket újra átélnem, de már nem voltam egyedül. Egy függő ágyban feküdt, amolyan idillikus pózban: hátán fekve, kezei a feje alatt, egyik lába felhúzva. Rám nézett, mintha ezer év bölcsessége sütött volna vissza rám. Sosem láttam, sohasem, visszhangzott a gondolat, mégis minden rezdülését ismertem. A mosolyt a szája szegletébe, az illatát, amit felém fújt a szél. Intett, és megindultam felé, mutatott, és lefeküdtem mellé. Átkarolt, de nem úgy, ahogy egy szerető karolja a kedvesét.. Hanem ahogy egy anya a gyermekét, óvott és suttogott valamit a fülembe, ringatott és eloszlatta minden szomorúságomat.. Sohasem hallottam a hangját, sohasem értettem, amit beszélt hozzám, mégis mindig éreztem annak az értelmét..

Hangos csipogás szakított ki a karjaiból. 08:30, amit a telefonom valahogy nem bírt megállni szó nélkül. Így jár aki a nagy meleg előtt el akarja intézni a teendőjét. Felkeltem, és előre néztem. Még mindig éreztem az orromba az illatát, még mindig velem volt az ölelése. Nyugodt voltam, és amit már hetek óta nem: kipihent. Hatalmas mosoly volt még akkor is az arcomon, amikor a fürdőszobába a zuhany alá álltam. Egyetlen másik álmom volt ami ilyen részletekben maradt meg bennem, a többi a nap fényétől elhalványult. Vidáman ültem be a gépem elé, igen egy kis pötyögés nélkül sajnos nem megy a napom, és megosztottam élményemet egy jó barátnőmmel. Mind a ketten vonzódunk az ezoterika iránt, de tudásban itt ő győz. Azt mondta : asztrális szerető.. Először nem értettem, még most sem igazán ennek a jelentését. De  ö volt az? Egyfajta „őrzőangyalom"? Mi volt ö? Egyáltalán személy? Létezik? Vagy csak egy kusza álom volt? Rengeteg a kérdés.. Egy biztos, várni fogom mától, akarni újra ezt az álmot..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.